Garai András NET Misszió

"Hirdessétek az evangéliumot!" Nemzetközi Evangéliumi Tanúságtétel a világhálón

Ezért ezen az estén is hallhatjuk az igét, hogy Ő a mi szívünk ajtaja előtt áll és zörget. „Ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” (Jel 3,20) Ez az ajtó belülről nyitható, kívülről nem. Az Úr így alkotott meg minket. Még a bűnbe esett embernek is van méltósága. Isten nem rohan le minket, nem rúgja ránk az ajtót, mint a kommandósok. Ő zörget, kopogtat. Lehet úgy is templomban ülni, hogy valaki megnyitja szíve ajtaját, és úgy is, hogy még jobban bezárja. Legyen az előbbi!

        Istennek terve van velünk, terve van az emberrel, mindenkivel. Nem hiszem, hogy lett volna egyetlen egy ember is ezen a földön, akit szórakozásból, szadizmusból azért engedett ide, hogy játsszon vele, mint macska az egérrel. Láttam, hogyan játszik a macska az egérrel. Az anyamacska megroppantja a gerincét és odalöki a kölykei elé. A szerencsétlen egy kicsit próbál menekülni, de a kiscicák, még ha lassúak, gyakorlatlanok is, meg tudják fogni az ilyen egeret. Ez sem szadizmus persze, ez az ösztönvilág része. Az Isten nem ilyen, Ő szeretetből szeretetre és méltóságra teremtett mindannyiunkat.

      Jézus elhívta Júdást is a vele való életközösségre, három évre. El sem tudjuk képzelni, hogy Júdás mi mindent látott, megélt mellette. Hallotta az élő, teremtő szót, a negyednapos hullának kiáltott szót: „Lázár, jöjj ki!” – és kijött a halott (Jn 11,43-44). Kijött a halott! Ezt látta Júdás. Látta, hogyan szabadulnak meg emberek több éves, több évtizedes depresszióból, nyomorúságokból, bűnökből, megkötözöttségekből, szenvedélybetegségekből, testi-lelki-szellemi nyavalyákból. Az Úr tanította Júdást, aztán megmosta a lábát. Megmosta! Meghívta a vacsorára. Milyen pillanat az is, amikor – a Gecsemáné-kertben, amikor már feszült minden, megjelenik a fegyveres hatóság – Jézus engedi, hogy Júdás megcsókolja. Nem hinném, hogy Jézus szeméből azt olvasta volna ki, hogy „te gazember, nemsokára öngyilkos leszel, meghalsz és pokolra jutsz”.  Nem. Hiszem, hogy ugyanaz a szelíd szem tekintett rá is, amely Péterre.

      Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4) – az én Bibliámban ez szerepel. Ezt akarja, és ez nagyon jó. Milyen jó, hogy mindez a mai estén is hirdettetik számunkra. Az élő Isten azt akarja, hogy teljességre jusson az életünk, hogy ne rémüljünk meg, ne reszkessünk az úgynevezett leépüléstől, mert akiben ott van az élet, befogadta az el nem múló életet, azt megszabadítja a halálfélelemtől. „Ha a külső emberünk megromlik is, – írja Pál – a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4,16) Sok ilyen idős embert láttam és látok.

      Kelenföldön látogattam egy idős diakonisszát, olyan volt már, mint egy kis madár. Ült az asztalnál, fáradt volt, de olyan volt a szeme, mint a tiszta forrás. Tiszta, mert benne volt az élet; Isten ajándéka. Fogadd el, fogadjuk el, fogadjuk be, kapcsolódjunk rá, mint ahogy mondtuk, ahogy a slag rákapcsolódik a vízcsapra.

        Istennek terve volt a zsidókkal. A mai napig is, ahogy a magyarokkal és minden más néppel, minden emberrel. Azért választotta ki a zsidókat, mert kicsi, elsöpörhető nép volt, mint sok más. Tudnak jók és gonoszak is lenni. Isten nélkül rettenetesek, ahogy mi is, bárki, cigányok, oroszok, magyarok… Isten el akarta indítani ezen a földön az Ő munkáját, a megváltást, kiválasztott egy pusztai népet, amely tele volt különféle bálványokkal, félelmekkel, megkötözöttségekkel, paráznasággal, csalással, lopással, hazugsággal, és elkezdett velük dolgozni. Ezért, testvérek, ne botránkozzunk meg azon, hogy a Bibliában mennyi bűn van. Ahol emberek vannak, ahol megtérés nélkül élnek, gyűlölik és gyilkolják egymást.

        Emberek, népek egymásnak esnek – ez a bűn ereje. Így olvassuk: „Nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok” (5Móz 7,7-8), de rajtatok keresztül Isten valamit be akar mutatni.

      Adta Izráelnek az élet törvényét, mely az egész emberiség törvénykezésére, gondolkodására, erkölcsi érzésére hatott, a Tíz Igét, a Tízparancsolatot. Nincs nemzeti jellege a Tíz Igének.

      A „ne ölj!” parancs egyetemes ige, gondolat.

      Ne törj be mások szerelmébe! Járom a gyülekezeteket, ismerem egyházunkat, látom, hogy templomba járó emberek is belegyalogolnak egymás házasságába: teológusok, lelkészek, presbiterek… Mert a sajátunkat meguntuk, gondok, problémák vannak, és lecseréljük társunkat. Ne csináld ezt! – mondja Isten. Ne tegyétek!

      Ne mondj a másikra hazugságot, ne lopd meg a melletted élőt, stb. Örök, egyetemes élettörvények ezek, és ezt a zsidókon keresztül az egész világnak adta az Isten.

        Később adta a Szabadítót, a Megváltót, mert a zsidók és a magyarok, és minden ember küzd azzal, hogy önerőből nem tudja megtartani a Tíz Igét, az élet törvényét.

        Vegyük komolyan, és a Lélek által imádkozzuk: Jöjj szívembe áldott Jézus! Te, akinek a jelenlétével, erejével van esélyem az emberhez méltó életre. Így is bukdácsolok, de legalább van esélyem, hogy legyőzettessen bennem az Isten erejével a hazugság, a gyűlölet, a paráznaság, a céltalanság.

        A hit működő valóság. Nem az a hit, hogy elhiszem, hogy van Isten. Ahogy mondtuk, „az ördögök is hiszik és rettegnek” (Jak 2,19). A hit élő, személyes kapcsolat Jézussal. Nem az emberi hit teljesítményével csikarom ki az Istenből az ajándékokat, hanem Jézus bennem lévő munkája erősít engem. Ő adja a hitet azzal, hogy szeret, hogy jön és bízik bennem. Ahogy a jó szülő próbál bízni a gyermekében, és ezt érezteti vele. Ő adja a hitet, amin a pokol erői sem vesznek diadalt. Erre van szükségünk.

        A zsidó nép körében született meg a Mózes nevű kisfiú is, aki éppen hogy csak megérkezett, kimondták fölötte a halálos ítéletet. Egy másik nép vezetője, a fáraó azt mondta, hogy megölünk minden kis zsidó fiúcskát. Istennek terve van egy ilyen halálraítélt, tehetetlen fiúcskával. Felnő Mózes a fáraó udvarában. Megtanulja Isten népének tagja egy más népnek a vallását, kultúráját, nyelvét, gondolkodását, filozófiáját, művészetét. Egyiptom hercege lesz, az akkori világ egyik legerősebb, legdinamikusabb kultúrájának képviselője. Még romjaiban is lenyűgöző az egyiptomi kultúra, a sivatag homokjában. Ezek az épületek fantasztikusak még televízión keresztül is. Milyen lehetett fénykorában, milyen lenyűgöző, hatalmas, erős. Ott nő föl ez a srác. Később valami megmozdul benne: ő nem biztos, hogy csak a kultúrája meghatározottja kell, hogy legyen.

      Magyarországon élünk, a nemzetiségünk magyar, a hitünk keresztyén, de egy egészen más kultúra is körülvesz minket. Fitogtatja erejét, szűkíti tudatunkat – már akiét –, és mossa azt rendszeresen, naponta. Ilyen módszerrel dolgoznak a szekták is.

      Egy amerikai háztartásban tudomásom szerint négyszáz televíziós csatorna fogható. Nálunk még csak száz. Már nem mi nézzük a tévét, hanem a tévé néz minket. Mossa az agyakat, spannolja az idegrendszert és manipulálja az embereket. Nem fogyasztói báb vagy, te nemcsak a mai folyamatoknak egy icipici láncszeme vagy, hanem Isten gyermeke vagy. Téged Isten szeretetből, szeretetre, méltóságra teremtett egy család, közösség, nép körébe.

      Mózes szerette népét, az ő zsidó népét. Még gyilkossá is lett értük. Rossz döntés volt ez, de felismerte, hogy ő igazán nem Egyiptom hercege, nem egy másik kultúra meghatározottja, hanem a zsidó nép tagja, akiért felel. A misszió akkor kezdődik, amikor valaki fölindul lelkében népe sorsa miatt.

      Jézusról is olvassuk ezt több helyen. Pál apostolról is, aki bejárta Athént, a pogány várost, és felindul lelkében: ó, milyen kiszolgáltatottak az emberek ebben a szép csillogó, nagy, gazdag városban.

        Mózes fölindult lelkében, amikor látta, hogy az ő honfitársait sanyargatják. Engedjünk ennek a szent fájdalomnak mi is, amikor körülnézünk népünk körében, vagy a tágabb európai közösségében. Sanyargatják a multik és más csibész, gonosz társaságok az embereket. Miért kell gyártani pl. horrorfilmeket? Mire jó az? Visítás, vér, őrjöngés… De mire jó ez? Kik csinálják ezt? Rájátszanak az emberek félelmére, esendőségére, bűnös természetére. Jó alaposan megfizettetik velük saját romlásukat. Te bolond ember, fizess is érte! Menj tönkre komfortos helyzetben! Jó meleg van a moziban, szól a zene és épül le az agyad, zsibbadsz, majszolod a kukoricát és nyomod le a kólát. De mi lesz veled így? Mi lesz a mi népünkkel, ha teljesen elbutul, eltompul? Manipulálhatóvá válik!

        Isten pedig küld egy embert, mert neki gondja van az ő népére, és arra, hogy az Ő igéje eljusson majd minden néphez. Mózes látja, hogy sanyargatják az ő népét. Haraggal, vak gyűlölettel nekiesik az egyiptominak és leüti, úgy, hogy az meghal. Ez nem Isten útja. Isten nem ezt akarta, hogy Mózesből köztörvényes bűnöző legyen. Menekülnie kell, mert a fáraó halálra keresteti. Később beáll pásztornak, megnősül, és egyszer csak évtizedek múltán hívja őt el tűzben az Isten. A lángoló szerelem, a tüzes szeretet Istene.

        Mózes, Mózes, figyelj, küldetésed van! Fontos a bárányok legeltetése, a család, de van egy nagyobb családod is. Mózes az élő Istennel találkozva megijed először, azután tiltakozik. Szerinte nem fognak hinni neki.

      Az Isten iskolájába iratkozik be, és sok mindent megtanul. A 2Móz 4,10-től olvasom: Akkor ezt mondta Mózes az ÚRnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló. Ezelőtt sem voltam az, de azóta sem vagyok, hogy szolgáddal beszélsz. Talán mégis hagyjuk ezt abba, nem fog ez menni. Azóta sem változtam, mióta beszélsz velem, ugyanolyan kuka vagyok, mint korábban.

        Egyházainkban ez egy alapvető probléma és nehézség. Egy részről igaz, hogy a hit személyes dolog. Nem lehet kiteregetni mindig, mindenütt! Nem olyan dolog, mint amikor az SZTK folyosóján egymásnak mutogatják a műtéti hegeket: neked tizenöt centis, nekem tizennyolc. Itt nem egyszerűen csak személyes dolgokról van szó, hanem felelősségről. Egy apa akkor is nevelje a gyermekét, ha ő maga is esendő. Ne legyen képmutató, érzékeltesse a gyermekével, hogy ő maga is küszködik sok mindennel; de van felelőssége.

      Mózes azt mondja az Istennek: nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok én. Nehezen tudok megszólalni. Ráhagyom a tiszteletes úrra, mondja csak ő, hiszen még meg is fizetjük érte. A szeméremre hivatkozva nehezen tudunk megnyilvánulni. De itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ki tud beszélni, és ki nem. Nem a szavak mennyiségéről van szó. A papagáj is tudja mondani, hogy Jézus, Jézus, ha megtanítják neki. Nem erről van szó. Lehet, sőt kell szavak nélkül is prédikálni.

        Orosházán történt. Egy embert ingerelt, hogy keresztyén szomszédja gyülekezetbe, templomba jár, és gondolta, hogy próbára teszi. Átjött udvarába a szomszéd csirkéje, kitekerte a nyakát és áthajította a kerítésen. Ezt több alkalommal is megtette, de nem történt semmi, nem érkezett válasz. Én valószínűleg nem tudtam volna ezt megállni, de hát nem is rólam szól ez a példa. A lényeg, hogy egyszer csak kicsattant a nem keresztyén: nem veszi észre szomszéd, hogy mit csinálok? Veszekedés helyett beszélgetés következett és nemsokára a csirkefogó is hívő lett.

        Néhány héttel ezelőtt jártam a váci fegyházban, ahol lelki-szellemi ébredés van a rabok között. A 850 rabból 160 gyilkos. Kemény, nehéz fiúk, és mégis sokan térnek meg, szabadulnak meg közülük. Egy hatvanfős bibliaórán vettem részt. Fél órán keresztül imádkoztak, másik fél órát énekeltek ezek a férfiak.

        A bibliaóra után, három hitre jutott fogvatartottal beszélgettünk az irodában. A fegyházban tértek meg. Megtanultak orgonálni, vezetik az éneklést, bizonyságot tesznek, prédikálnak. Az egyiknek még kilenc éve van hátra, a másiknak öt. Azt mondja Jani, egy cigányfiú, hogy ahogy ő megtért, attól kezdve egyik cellatársa minden alkalommal beleköpött a levesébe. Némelyek szerint ott azért járnak ennyien bibliaórára, mert ráérnek. Persze! Nagyon könnyű fegyházban bibliaórára járni. Szerintem sokkal nehezebb, mint itt Zuglóban!

        Lehet szavak nélkül is prédikálni. Környezetünk, gyerekeink, unokáink is a viselkedésünket figyelik, pl. hogy hogyan reagálok egy rossz hírre? Ez az igazi prédikáció, ez az esti áhítat. Ha hisztizem, gyűlölködök, veszekszem, és aztán azt mondom a családnak, gyertek, üljünk le Bibliát olvasni… Nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni ezt egy gyerek, csak érzi, hogy így nem jó, nem stimmel, nem hiteles.

        Az Úr minket nem magasröptű, nagyívű, csodálatos vallásos beszédekre akar megtanítani – Mózest sem –, hanem az Isten igazi ismeretére. Arra, hogy kérni tudjam: szívembe jöjj, legyél ott és győzd le ezt az iszonyú mózesi haragot, amely egy pillanat alatt le tudna ütni egy embert. Győzd le ezt bennem! Ahogyan Péterben, Pálban, úgy bennem is, mindannyiunkban. Győzd le, Uram, jöjj! Akkor alkalmas leszek arra, hogy téged képviseljelek a családom, népem, munkatársaim körében. Mózesnek ezt kell megtanulnia elsősorban, és nem azt, hogy hogyan tud „papolni”. Nem arra van szükség, hogy otthon a konyhában felálljak a konyhaszékre, és előadjam a családnak a szent leckét. Ők az életemet nézik.

        Létezik olyan, hogy egy szülő oda tud menni a kamasz fiához, és azt tudja mondani, hogy bocsáss meg nekem. Az itteni szülőktől kérdezem: csináltak-e már ilyesmit? Ha nem, tessék elgondolkozni ezen. Nekünk tényleg nem istenkedni kell, de Isten képviselői vagyunk.

        Ha figyelünk, lehet, hogy meghalljuk, ha Isten szól, hogy kit hívjunk föl még ma este, vagy kinek írjunk egy levelet. Ne menjünk úgy el ebből az életből, hogy megkötünk a földön dolgokat, mert azok a mennyben is kötve lesznek. Vannak, akik 30-40 év után is hordozzák a fájdalmukat, a meg nem bocsátást. Milyen jó lenne, ha nem csak betétkönyvet, házat hagynánk magunk után, hanem olyan szavakat is, hogy kedves fiam, én is ember vagyok, ne haragudj, vétkeztem, bocsáss meg!

      Ez az Isten iskolája. Isten alakítja, gyúrja Mózest, beszélget vele, tanítja őt, hogy hogyan lehet belőle tanúságtevő. Mózes azt hiszi, hogy a beszédről van szó. Dehogy a beszédről, hanem a szívről! Az ÚR ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR?! Ha neked ez a gondod, Mózes, hogy nem tudsz beszélni – egyébként nem ez a gondod, de ha éppen így érzed –, akkor hidd el, megtanítalak még arra is: Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!

      Mégis minderre azt feleli: Kérlek, Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz! Mit mondjunk erre? Hát még az Isten sem tudja meggyőzni?! Nem hagyja magát.

      A mai ige: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható.” (Ézs 55,6) Miért üzeni ezt az ÚR?  Mert halogatunk, ellenállunk, szortírozunk. Olyan ez, mint amikor a ruháink között válogatunk, jótékonykodunk: odaadjuk azt, amire már úgysincs szükségünk.

        Mózes kijelenti: nem megyek. Nem megyek, nem vállalom! Bizonyára vannak komoly szempontjai, nehéz a családját, megélhetését elhagyni. Miért kezdjen el kínlódni, egyezkedni egy egész néppel, ahol vannak öregek, betegek, gyerekek? Okos, intelligens ember volt Mózes, tudta mitől fél.

        Azért van szükség törvényre és evangéliumra, az igére, mert bajok vannak. Semmi másról nem szól a küldetés. Ezért hirdettetik a drága ige, mert az Isten harcol értünk. Munkálkodik az áldott orvos, mert nem vagyunk még készen. Nincs kész Mózes, sem Áron, sem a nép.

        Isten azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint az Úr Jézus. Ő a prototípus. Isten ilyennek álmodta meg az embert. Testvérek, ki olyan közülünk, mint az Úr Jézus? Hát akkor, hajrá, gyerünk! Van ilyen kampány is. Van ilyen hajrá is. Isten azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint az Úr. Ez fantasztikus, csodálatos dolog! Akkor talán még van rajtunk egy kis munkája. Engedjük, mert ez egy csodálatos folyamat.

      De ő azt felelte: Kérlek, Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz!” Ez a hárítás Isten és a szolgálat felé, már nem alázat, hanem engedetlenség. Az ember könnyen eljátssza az alázatost. Az Istentől kapott szolgálatban ne szerénykedjünk. Ekkor az ÚR haragra gerjedt. Na ebből elég! Itt az Isten szól. Ez nem vallásos program, szép kulturális est.

      Hiszem, Szentlelke által most is szól hozzánk az Isten, aki tud rólunk, akinek terve van velünk, aki föl tud készíteni minket, aki azt mondja, hogy küldetésed, szolgálatod van. Ez nem játék, ez nem kis dolog. Nem látod, mennyi az ínség, mennyi a nyomorúság körülötted? És azt mondod, hogy úgyse fog menni. Miért? Öreg vagyok, fiatal vagyok, nem tudok beszélni, sokat tudok beszélni, vállalkozásom van, szegény vagyok – mindent fölsorolunk. Csak a munka nem kell. Ezért néz ki így ez az ország. Ha én is jobb keresztyén lennék, és az a tíz százalék, akik aktívak – nem beszélve a hetven százalékról, akik néhány éve keresztyénnek vallották magukat –, nem így nézne ki országunk.

        Ha akad egy Mózes, megszabadul a nép; ha az az egy hallgat az ÚRra, és azt teszi, amit az ÚR mond neki. Erre képezte ki Isten Mózest. Azok az emberek áldottak, akik hallják és cselekszik az Isten beszédét, azokra bíz feladatokat, és egy ilyen emberért megtart egy egész várost. Jézusért megbocsát a bukott emberiségnek.

      Isten sír a magyarországi keresztyénség állapotán. Jobb állapotban lenne országunk, ha igazán „só és világosság” lennénk. (Mt 5,13-14) Az egész levest átjárja egy kicsi só. Egy teremben egy gyertya fénye megtöri a sötétséget. Só és világosság – ezt akarja az Úr, hogy ilyenek legyünk. A nagy sötétségben ne a sötétet szidjam, ne a sötétség barátait szidjam, ez nem misszió, hanem én világítsak, én adjak ízt. Ha ezt sok keresztyén valóban teszi, annak hatása van. Ha nem mózesi, ősi pogány haraggal csapkodunk, leütjük ellenfeleinket, szívünkben Kainokká és Ézsaukká vagy Júdásokká válva. Isten úgy nem tud használni.

      Az ÚR haragra gerjed: elég, Mózes! Ne feleselj! Van neked egy testvéred, a lévita Áron. Ő fog beszélni, ha ennyire félsz. Előre tudta az ÚR, hogy ez nem fog működni. Nem is működött. Áron, az intellektuális, a vezető, a művelt, és úgy elviszi a népet, enged a nyomásnak, hogy abból tragédia lesz. Lásd az aranyborjú-történetet: bálványimádás, leépülés, pusztulás. Mert nem az a lényeg, hogy ki milyen művelt és hány „plecsnije” van. Hasznos a tudás, ha a Szentlélek megszenteli azt. De ha ez nem történik meg, a színésznek, tudósnak, lelkésznek, professzornak, tanárnak a tudása destruktívvá lesz.

        Isten iskolájában diák Áron is, és mellébeszél. Pap, de mellébeszél. Mégis Mózesnek kell kiállnia. Szól hozzá az Úr, és Mózes a legtöbb esetben azt mondja, és azt cselekszi, amit az Isten rábíz. Ezért egyesek haragszanak rá, gyűlölik, azt mondják, hogy ez egy fundamentalista, ez egy faragatlan ember, ennek talán még teológiai végzettsége sincs. Mégis Isten embere, és Isten általa kihozta a népet, általa adta az élet beszédét, a törvényt, melyet a mai napig a zuglói templomban is felolvasnak. De nem a felolvasás a lényeg, hanem az ige megtartása.

 

Urunk, Jézusunk! Köszönjük, hogy szólsz hozzánk igéd által és igazak a Te beszédeid. Igaz az, ami tőled jön. Szabadíts meg, Urunk, minden okoskodástól, mellébeszéléstől, tévúttól. Annyi érvünk van, mielőtt kimondanánk az egyértelmű igent a Te igédre és Te személyedre. Urunk, kérünk, jöjj a szívünkbe, tégy ott rendet. Te legyél életünk gazdája, ura, megváltója, szabadítója. Adj nekünk bölcs, engedelmes szívet. Hogy ne a formára tekintsünk, ne a szavakra, hanem arra, hogy te keresel minket, és közölni akarod szándékodat, tervedet, akaratodat a mi életünkre vonatkozólag. És az az akarat pedig jó. Az életet, az épülést, a teljességet munkálod a mi életünkben. Urunk, dicsérünk és magasztalunk téged. Ámen.

 

 

 

Az időssel

 

 

Heródesnek, Júdea királyának idejében élt egy pap, név szerint Zakariás, az Abijá csoportjából; felesége pedig Áron leányai közül való volt, és a neve Erzsébet. Igazak voltak mindketten az Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint. Nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, és már mindketten előrehaladott korúak voltak.

Történt pedig egyszer, hogy amikor csoportjának beosztása szerint papi szolgálatot végzett az Isten előtt, a papi szolgálat szokott módja szerint, sorsolással őt jelölték ki arra, hogy bemenjen az Úr templomába, és bemutassa a füstölőáldozatot. A nép egész sokasága pedig kint imádkozott a füstölőáldozat órájában. Ekkor megjelent neki az ÚR angyala, és megállt a füstölőáldozati oltár mellett jobb felől. Zakariás amikor ezt meglátta, megrettent, és félelem szállta meg. De az angyal így szólt hozzá: „Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének.”

 

Lk 1,5-14

 

 

Szeretett Testvérek!

 

Istennek mindenkivel terve van, a fiatallal, középkorúval, de az idősekkel is. A mai kor nem becsüli az időseket, pedig az időskor nagyon fontos szakasza életünknek. Az évek száma önmagában nem érdem, de feltétlenül lehetőség. Lehetőség a számvetésre, ügyeink rendezésére, tapasztalatink átadására és, a nagy útra való felkészülésre.

      Mai igénkben egy kedves, hívő, templomba járó és ott szolgálatot végző idős házaspárról olvasunk: „Igazak voltak mindketten az Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint.”

      Ilyet kevesekről olvashatunk a Bibliában. Adjunk hálát az ilyen idős testvérekért, nagymamákért, nagyapákért. Őrzöm nagymamám remegő kézzel nekem írt igés leveleit, üzeneteit. Amikor hetente ebédet vittem neki, lesöpörtem a gangot és a járdát, vizet hoztam a kútról, ő leültetett és beszélt hozzám; kedvesen, hittel, szeretettel. Minden szép, érdekes volt körülötte, de leginkább a benne élő Krisztus hatott rám. Ezt csak utólag látom így, de ez valóban így igaz.

      Nem mindegy, hogy egy idős ember szereti, áldja környezetét, imádkozik érte, vagy irigykedik rá, elégedetlenkedik, és hibát keres benne. Az idős ember, akiből az Isten békessége, derűje sugárzik, vonzó lesz a környezete számára. Még a fiatalok is szívesen vannak együtt vele.

      Kamaszként Békéscsabáról átjártam egy kis faluba dolgozni a fényképész műterembe. Egyszer a kastélyparkban egy kedves idős nénit megkértem, hogy hadd fényképezzem le. Beszélgetés közben megtudtam, hogy ő a helyi plébános húga. Be is invitált egy kis beszélgetésre. Magam sem gondoltam volna, hogy attól fogva gyakori vendég leszek a két öregnél. Mindig örömmel fogadtak, mintha családtag lennék, soha nem akartak megtéríteni, vagy a lelkemre beszélni. Észrevétlenül osztották meg velem mindazokat a kincseket, bölcsességet, élettapasztalatot, amit hosszú életük során az Istennel járás közben összegyűjtöttek. Ők kilencven évesek voltak, én tizenhat. Mondhatnánk, hogy két külön világ, hogyan érthetik meg emberek egymást ilyen távolságból? Sehogy. De ma már tudom, visszatekintve, hogy rajtuk keresztül az Élő Isten keresett engem, az akkor lázadó, hinni nem akaró kamasz gyereket. Sohasem hallottam tőlük, hogy „ezek a mai fiatalok így meg úgy…” egyszerűen csak velük voltam és miközben az idős plébánosnak tartottam a kezét – mert már egyedül nem tudta tartani olyan gyenge volt –, hogy elvégezhesse a liturgiát, megérintett az Isten jelenléte, amely betöltötte a szegényes kis szobát és ennek a két idős embernek minden percét.

      Úgy is lehet szolgálni, ha valaki már nem bír tenni szinte semmit, egyszerűen csak éli azt, amit hisz. A letisztult, megharcolt hitű, isteni bölcsességgel megajándékozott, békés, derűs emberek társasága kortól függetlenül vonzó. Az igazi, hiteles dolgokra a fiatalok mindig kíváncsiak voltak. Nagy lehetőségük van az időseknek, hogy a fiatalok elé tudják élni, meg tudják mutatni, vonzóvá tudják tenni az Istennel járást. „Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsid 13,7b)

      Zakariás és Erzsébet igazak voltak és feddhetetlenül éltek, de mégis volt életükben egy fájdalmas pont, egy hiány, amit évtizedeken át hordoztak: nem volt gyermekük. Erzsébet meddő volt. Ismerjük az ószövetségi tanítást erről a kérdésről: „Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3)

      Elképzelhetjük a fiatal párt: hittel, imával kezdték házasságukat és várták szerelemük, szeretetük áldott gyümölcsét a gyermeket. Eltelt kilenc hónap, két év és több… Zakariás talán nyugtatta és biztatta feleségét. Hivatkozhatott Annára, aki a silói szentélyben könyörgött gyermekért, és megkapta Sámuelt. De közben eltelt az élet, megöregedtek és nincs gyümölcse az életüknek.

      „Történt pedig egyszer…” Ez Isten munkájára, közbeavatkozására jellemző fordulat a Szentírásban. Eddig így és így folytak a dolgok, de most valami történik, megváltozik. Isten igéje az idős ember életében is tud újat kezdeni. Van, aki hetven, vagy nyolcvan évig is jár templomba, jó keresztyén, feddhetetlen életű és mégis azt kell mondanunk rá, hogy „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3,1). Idős korban is átélhetjük a megtérés örömét, amikor az Úr megérinti az életünket.

      Zakariás, a pap végzi a megszokott szolgálatát a templomban. Így járunk mi is templomba, konferenciára, evangelizációra; megszokott módon, becsületesen, de annak reménye nélkül, hogy életünk fájó vagy beteg pontja meggyógyulhat.

      A legtöbb embernek, ha hívő is, van ilyen érzékeny pontja, „meddősége”, gyümölcstelensége. Meddő a szeretetben, hitben, imaéletben. Isten Szentlelke által szóljon ma hozzánk erről a kérdésről, mutasson rá hiányainkra, meddőségeinkre és gyógyítson meg minket, tapintson oda az Áldott Orvos, ahol fáj, ahol baj van.

      „Ekkor megjelent neki az ÚR angyala, és megállt a füstölőáldozati oltár mellett jobb felől. Zakariás amikor ezt meglátta, megrettent, és félelem szállta meg.” Érdekes, hogy megijed az angyaltól az idős, tapasztalt, profi pap. Hát nem erről prédikált egy életen át, hogy létezik az isteni dimenzió is, az Örökkévaló belenyúlhat az életünkbe? Ez az, amikor rádöbbenünk arra, hogy mégis igaz a mi hitünk, „van Isten”, Ő pedig él és cselekszik. Sokszor egészen más módon, mint ahogy várjuk, nem azt adja, amit imáinkban a magunk elképzelése szerint kérünk.

      Volt egy idős házaspár az egyik szolgálati helyemen. Amikor a bácsit a kórházban meglátogattam, csak egyetlen dolgot tudott mondogatni: „tisztelendő úr, jaj, csak meggyógyuljak!” Tényleg ez a legfontosabb a halálos ágyon, hogy Isten tegyen csodát és gyógyuljak meg? Mi van akkor, ha megteszi és meggyógyítja? Még néhány évig folytatja gyümölcstelen életet, aztán úgyis meg kell halni egyszer, ezt mindnyájan tudjuk.

      Emlékszem egy asszonyra, akinek élő hite volt. Idős korára megvakult. Az ember azt gondolná, hogy belekeseredik a helyzetbe, egyedül van, nem lát, segítségre szorul. Mindenki fél attól, hogy ilyen helyzetbe kerülhet. Ez az asszony, mivel az Úrral járta az életét, tudta, hogy a mi állapotunk nem a körülményeink, bajaink, betegségeink függvénye, hanem csakis attól függ milyen a személyes kapcsolatunk az élő Istennel. Bizonyára nem örült annak, hogy megvakult, de mivel egyszer átélte, hogy mit jelent az, hogy a „vakok látnak”, testi szemei megvakulhattak ugyan, de ezt a belső látást, hogy mi az igazán fontos, nem veszítette el. Nem őt kellett látogatni és vigasztalni, hanem ő járt rendszeresen a gyülekezet tagjaihoz bátorítani és vigasztalni másokat. Ebben az állapotban is gyümölcstermő életet tudott élni.

      „De az angyal így szólt hozzá: Ne félj, Zakariás…” Az angyal, a küldött hirdeti, közvetíti Isten üzenetét, ami így kezdődik: Ne félj! Ne rettegj Istentől, Ő jó, jó elgondolása van életed felől. A gonosz félelmet kelt, lenyom, megaláz, Isten békét ad, felemel, méltóságot ad és megáld.

      Amikor egy váratlan esemény kibillent a megszokott kerékvágásból, az első reakciónk a félelem. Jaj, mi lesz most? Különösen idős korban viseljük nehezen a változásokat. Egy életen át mondjuk a Miatyánkban, hogy „legyen meg a te akaratod”. Mégis, ha imádkozunk, többnyire a magunk akaratát, a saját jó elgondolásainkat soroljuk és kérjük magunknak és a szeretteinknek. Ha mégsem úgy, vagy akkor történnek a dolgok, ahogyan és amikor mi elképzeljük, megrettenünk.

      „Meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni.” Találkozik Isten szándéka, üdvterve a te hívő, de hiányt és fájdalmat is hordozó életeddel. Akkor, amikor nem várod. Megérint az élő Isten. Erzsébet és Zakariás talán már lemondott a gyermekáldásról, már belenyugodtak, hogy Istennek talán más terve van velük.

      Az Úrnál sokszor működnek így a dolgok. Amikor kiengedjük a kezünkből az irányítást, nem konkrét dolgokat sorolunk, hogy mi hogyan történjen, hanem őszintén tudjuk kimondani, hogy legyen meg a Te akaratod, mert bármi is az, biztosan az lesz a legjobb nekem és „üres kézzel” imádkozunk, elengedve elvárásainkat, akkor teret adunk az életünkben Istennek és Ő jön, és cselekszik.

      A gyermek neve János, ami annyit jelent: Isten kegyelmes. „Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének.” Az igazi öröm az, amit az Úrtól kapunk.

      Szeretett testvérek, két dolog az, amiért itt vagyunk a földön, ha idősek is vagyunk: az egyik, hogy még nem vagyunk készen, a másik, hogy dolgunk, feladatunk van. Az isteni terv, akarat, szándék, hogy mi olyanok legyünk, mint Jézus. Tudjunk úgy szeretni, megbocsátani, hogy az Ő vonásai kiábrázolódjanak rajtunk. És van dolga, feladata, szolgálata egy idős testvérnek is: tud imádkozni, telefonálni, simogatni, biztatni, beszélgetni, példát mutatni a szenvedések hordozásában.

      A mi külső emberünk romlik, a belső napról napra újul. Egy Istenben élő idős ember előtt megnyílik a horizont, nagy perspektívát kap. „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézs 46,4)

 

Drága Urunk, köszönjük, hogy neked gondod van ránk egész életünkben. Köszönjük szüleinket, nagyszüleinket és minden idős testvérünket, akiken keresztül megáldottál minket. Segíts nekünk, hogy amikor telnek az évek és jönnek az öregség esztendei, ne keseredjünk el, tudjunk egyre inkább belső emberünk szerint megújulni és elvégezni azt a feladatot, amit ránk bíztál. Adj erőt, türelmet, hitet és derűt idős testvéreinknek. Legyenek áldottak! Ámen

 

 

 

A vallásossal

 

 

Hallgassátok meg testvéreim Nagycsütörtök estéjén Isten igéjét:

 

A húsvét ünnepe előtt Jézus jól tudva, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához, jóllehet szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Eközben Simon Péterhez ért. Az így szólt hozzá: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” Jézus így válaszolt neki: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.” Péter így szólt hozzá: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Jézus így válaszolt neki: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Simon Péter erre ezt mondta neki: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Jézus így szólt hozzá: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind.” Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.”

 

Jn 13,1-11

 

 

Szeretettel köszöntöm a testvéreket a zuglói nagyheti evangelizáció ötödik, záró alkalmán. Nem a légy tartja a plafont, vagyis nem mi ébresztjük az embereket, nem a lelkészek és a hívő emberek tartják meg az egyházat. Nem mi tartjuk meg a Nagyhetet, hanem a Nagyhét tart meg minket, mert Isten nagy dolgokat végzett el ezen a földön. Igehirdetések hangzanak el, lelkészek jönnek-mennek, de az élő Isten az, aki életet ad, leheletet és mindent. Hitet ad és cselekszik a mi életünkben.

        Neki gondja van a „falakon kívüliek”-re is. Otthagyta a mennyet és járta a földi poros utakat, ahogy Dsida Jenő Krisztus című versében olvassuk. Átszakítja az eget, átlépi ma is az ajtókat, küszöböket. Ezért imádkoztak a zsidók évszázadokon keresztül: „bárcsak átszakítanád az eget!” (Ézs 63,19) Átszakította! Ezért nem mondhatja senki ezen a földön, hogy ő nem tudja, hogy kicsoda az Isten, és milyen az Isten. Az Isten megjelent, beszél, megszólal, Szentlelke által kijelenti magát; beszélő, cselekvő, közöttünk járó Isten Ő.

        A 21. században is naponta több tízezer ember jut hitre, tér meg a világon. Istennek gondja van arra, hogy eljusson az Ő igéje a döntéshozókhoz. Hallják Magyarországon is az igét. Például a Kossuth Rádió minden nap fél kettőkor közvetíti Isten igéjét és hallgatják a sofőrök, boltosok, politikusok…

        A finn evangélikus rádiómisszió megvásárolt egy valamikori nagy teljesítményű szovjet rádióadót Szibériában, amit a kommunista időkben más adások zavarására használtak. Így egészen távoli, ázsiai országokba tudják közvetíteni Isten igéjét.

        A valamikori római birodalom vízi és szárazföldi útjain vitte Pál apostol az evangéliumot. Mai „római út” pl. az internet, az e-mail, az sms, a televízió. Ezeken az utakon az ördög katonái is masíroznak, és végzik destruktív munkájukat. De Isten eljön ebbe a világba, és bejárja a mi útjainkat. Jézus mindig ott található, ahol emberek vannak. Ő elérhetővé tette magát az emberek számára.

        „Térjetek meg!” – ezzel a felszólítással kezdte Jézus felénk való szolgálatát. Ő nem sarokba szorítja, de mindenképpen felszólítja az embereket: imádkozzatok, térjetek meg, „újonnan kell születnetek” (Jn 3,7). A felszólítás indoka világos: itt az Isten köztünk. „Elközelített, az Isten országa. (Mt 4,17) Ezt jelzi a lábmosás is: Isten a koszos lábig elmegy, vállalja a rabszolgamunkát is.

        A Krisztus-himnusz a Filippi levélből (Fil 2,5-11) is erről szól: megüresítette magát, szolgai formát vett föl. Másik kultúra volt az, amiben Jézus kétezer évvel ezelőtt élt, de értjük, érthetjük, hogy mi történt ott nagycsütörtökön este. Jézus és tanítványai készülődtek egy szokásos, de mégiscsak egyedi, egyszeri vacsorára. Jézus is benne volt a szervezésben; intézkedett. A tanítványok előrementek a városba, kibérelték a termet; személyzet nem volt. A kor szokása szerint a vendég vagy családtag érkezésekor a rabszolga fölszólítás nélkül megjelent a mosdótállal és megmosta a poros lábat.

        Eljött a Nagycsütörtök, a Nagyhét, a nagy események ideje, de senki nem akart lábakat mosni. Nincs szolga, nincs alkalmazott, cseléd, csak a nagy apostolok, a bennfentesek, a miniszterek, akik már azon fantáziálnak és vitatkoznak, hogy Isten országában ki hogy fog dirigálni. Emberek, olyanok, mint mi, mint bárki más. Emberi oldalról – mondhatnám vallásosan – fogják fel a dolgokat. A vallás szót természetesen lehet pozitív értelemben is használni. Én ma este inkább negatív értelemben szeretném használni.

        Az ember spirituális lény, vágyódik a teljesség után, az elveszett paradicsom után. Maga akarja meghatározni vallásosságának, hitéletének eseményeit, tartalmát és célját. Ő vall, ő hisz, ő mondja meg véleményét, látását Istenről, Bibliáról, egyházról, szolgálatról, mindenről. Ez az én-központú vallásosság. Rafinált az ördög és rafinált a vallásos ember is. Úgy tűnik, a legszentebbnek tűnő dolgokat is megélheti az ember én-központú módon.

        Különös és szívet melengető ige az 1Kor 13, a szeretet himnusza. Engem egyre inkább kétsége ejt, amikor olvasom. Az ember, ha csupán pszichikus, érzelmi, érzelgős, vallásos módon éli az életét és hallja a szeretet-himnuszt, vagy éppen elolvassa, talán még el is könnyezi magát. A himnusz az élő Istenről, a szeretet forrásáról, a szeretet megvalósulásáról és a teljességről szól. Ez pedig a legkevésbé sem érzelem, hanem az emberi vallásosságtól és körülményektől függetlenül is létező valóság. Nem az énről szól, hanem az élet működéséről.

        Az Isten azt tette a világgal, az egyházzal, a besúgóval, Pilátussal, Júdással és mindenkivel, amire annak a valakinek szüksége volt. Jézusnál nincs recept, nincsen sablon. Volt, hogy nem szólt semmit, vagy kiáltott, jajt kiáltott, volt úgy, hogy együtt sírt valakivel, a földre kuporodott és rajzolt a porba, volt úgy, hogy meggyógyított mindenkit, volt, hogy nem gyógyított meg mindenkit. Nincsen sablon. Mindig azt tette, amire a környezetének szüksége volt ahhoz, hogy előbbre jusson az élet útján a teljesség felé.

        Istennek terve van velünk, terve van a vallásos emberrel is. Szokták mondani, hogy a templomban, vagy a templom környezetében a legnehezebb megtérni. Kialakulhat a „mintha keresztyénség”, mintha igazi lenne: műgyertya, művirág, műmárvány, műhit. Bosszant, amikor észreveszem, hogy a szépnek tűnő cserepes virág műanyag.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 36
Tegnapi: 42
Heti: 273
Havi: 648
Össz.: 144 601

Látogatottság növelés
Oldal: Szeverényi János igehirdetései 5. rész
Garai András NET Misszió - © 2008 - 2017 - garainyh.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »